Régen írtam a blogba. Most viszont kedvet kaptam ismét hozzá. Bár kicsit magamat is furcsálva, hogy pont egy ilyen “alkalom” apropóján.
Ahogy végigpörgettem mindennapjaink szokásos “társát” a Facebookot nagyon sok halloweenes és emlékezős témájú postot fedeztem fel.
Én inkább csak arról írnék, hogy milyen volt Apu. 7 éve, hogy nincs velünk. 12 évesen, amikor ez a dolog bekövetkezett, már lassan hetedik éve ápoltuk Anyuval, de ami a legfontosabb, hogy Apu már ilyen sok éve küzdött az életéért. De nem is a “szépséghibás”, sokszor kórházakban töltött időszakról írnék.
Hanem, hogy milyen volt, amikor együtt, ketten festettük a lakásunkat. Amikor élvezettel téptem le a falról a tapétát, hogy helyére új kerüljön. Amikor Apa, az üres szoba közepére, ami ilyenkor hatalmasnak látszott, felállította a nagy és hosszú tapétázó asztalt én pedig kitekerhettem végre a tapétát és egy ecset segítségével beragasztózhattam. Már egészen kicsi koromban imádtam a festék, a higító illatát, majd a szépen, frissen kifestett szoba vagy lakás levegőjét. Sosem felejtem az ilyen alkalmakat.
Persze olyan is volt, amikor csak a végeredményt láttam: a szobám narancs és citrom színekben pompázott, amit még a betévedő napsugarak is még varázslatosabbá tettek. A falra boltívek voltak festve és ettől úgy hatott, mint valami csudás, fényes, nyári terasz…
Emlékszem a festőlétrára, arra a fajtára, amivel Apu “gyalogolni” tudott és a kantáros, csupa festékes munkaruhájára.
4 éves voltam, amikor beköltöztünk Palotán az 1+3 félszobás lakásunkba. Apu parkettázott és mi hetekig a lakk illatban úszó nappaliban laktunk, ahova a nagyágy és a hűtő meg sok-sok minden volt összezsúfolva. Mi már rég aludtunk Anyuval, amikor Apus rakta a parkettát késő este vagy éjjel.
A közös rajzolások… vagy kézműveskedések. Ilyen is rengeteg volt és valóban rengeteg rajz, alkotás született. Amikor kórházban voltam, az én kórtermem volt a legszebb mindig. Velem voltak a zsírkrétáim, a színes ceruzáim, a színes papírjaim, olló és Apu. 🙂
A gyöngyfűzések, amikor mindig be tudott csapni, hogy lenyelte a gyöngyeimet. 🙂
Kisiskolás koromban, amikor felkeltem és kimentem a nappaliba, mindig ott fogadott a fotelban az aktuális napi “szettem”. Amit Apu, mint valami gondos stylist válogtott nekem össze. Egymáshoz illő kis pulcsi, póló, kisnadrág és cipő, ha pedig szoknya, akkor hozzáillő színes, vidám mintás harisnyanadrág.
Nyilván még ezeregy “morzsácskát” leírhatnék, és mesélhetnék Mamiról is, aki finomakat sütött, aki mellett ott állhattam a sparheltnál. Aki a nagy kék fémlavorban fürdetett a TV előtt, miközben én összekockázott dinnyét ettem, villával. Aki minden vasárnap 3 finomságokkal megpakolt gyümölcsös kosárral várt. Meg persze elviselte azt, hogy miközben telefonál rángatom a telefonzsinórt és a tisztaszobában leszórjam a földre a fehér, gyönyörűen hímzett díszpárnákat.
És bár nem álmodom róluk, nem gondolok rájuk rengetegszer, sem sokszor… én így szeretek emlékezni rájuk. Meg persze a megszólítások, ahogyan csak Ők hívtak: Cica, Sunda, Királylány… és amikor Apu kicsit cinkos mosollyal és kissé elhúzódó hangon mondta, hogy Manó… hogy ezzel adja tudtomra, butaságot csináltam.
Amikor Mami elment, Apu mondta, hogy az élet megy tovább és ez az élet rendje. És igaza volt, ment is toväbb. Csak már valami nem volt ugyanolyan. Apu után is ment tovább és megy is. Persze vannak kisebb megbicsaklások úgymond, amikor a ruhákat szortíroztuk és kb. a szekrény 90 százalékát félre tettük, mert, hogy “Apu ebben nagyon csinos volt.” :))
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: